Három meg kettő nem mindig öt!

Anyák napja volt. Egyedül lógattam a lábam a kanapén. Nézegettem körbe. Két fénykép sikított a falról: "Nézz ránk!!!! Mielőtt még elmerülsz a szürke, szottyant kis gondolataid világában!"

Siker! Meghallottam! Az egyik képen három színes dorkó lógatta a lábát a dunai árvízbe, a másikon két lakk, egy piros és egy pink Martens dugta össze az orrát.

Három meg kettő nem mindig öt

Valahogy ezt az egyedüli Anya dolgot sosem éltem meg drámaian. Miután elváltam, nem akartam Apát a gyerekeimnek, az már van nekik! Viszont egy ideig megveszekedetten akartam bizonyítani - talán nem is magamnak, hanem mindenkinek -, hogy remek párkapcsolatot tudok működtetni, és van ám nekem párom!

Aztán rájöttem, hogy igazából én nem is akarom ezt az egész klasszikus párkapcsolati "együtt élünk, együtt vagyunk együtt főzünk és bevásárlunk, ébredünk és alszunk, holtomiglan-holtodiglan"-dolgot. Rohadtul unalmas számomra, közhelyes, és távol áll mindattól, amiben én komfortosan élni tudnék!

Szeretek egyedül lenni. Hat éve élek egyedül. Pofátlanul jól érzem magam ebben a helyzetben. Azért is biztos vagyok ebben, mert bármikor ezt az állapotomat veszélyeztette még a legcsekélyebb módon is valami, én azonnal frusztrált és kényszeres lettem.

Ugyanakkor félelmetes  kimondani mindezt,  és viselni a környezet minden negatív rosszalló meglátását.

"Na ugye! Mondtam én, hogy alkalmatlan vagy!"
"Képtelen vagy az elköteleződésre!" (Amúgy nem! Csak amellett köteleződöm el, ami nekem jó)

"Mi lesz szegény gyerekekkel?" - Aki Anya, az tudja, hogy ez a mondat az utolsó övön aluli fegyver, ami bevethető ellenünk! Itt minden Anya kicsit megtorpan, agyal és törpöl. Vajon tényleg elrontom (hogy árnyalt legyek) a gyerekeim életét azzal, ha nem barkácsolok gyorsan nekik "új családot"?

Elkezdtem figyelni a srácaimat, mennyire jól érzik magukat a barátaink közelében, milyen nagyszerű érzés nekik egy baráti nyaraláson, amikor az életerős, vicces férfi a vízbe dobálja őket. Levakarhatatlanul birkóznak és szaladnak és kacagnak, és tulajdonképpen rám se hederítenek.

Limonádémat szürcsölgetve cikáztak a gondolataim. Talán mégiscsak meg kéne próbálnom normálisan élni? Talán mégiscsak az együtt holtomiglan-holtodiglan lenne jó? Végülis jófej ez a pasi, és elvan a srácokkal, engem is szeret (-ne, ha hagynám...). Hozza a mosóport, és kicsavarja a villanykörtét, leviszi a szemetet, és fürdővizet enged. És az ágyban sem rossz. Hát... nem is jó... Na neeee... Ani, szedd össze magad! Rángattam magam vissza az illúziók és megalkuvások mezejéről.

Itt nem arról van szó, hogy egzisztenciája van-e. Vagy milyen férfi itt vagy ott. Nem róla van szó, sem senki más paliról, hanem rólam. Arról, hogy nekem így jó. Nem akarok együtt élni senkivel, nem akarom összekeverni a kapcsolatomat a férfival, akibe szerelmes vagyok, a gyerekeim életével. Én nagyon élvezem - már-már pofátlanul - azt, hogy úgy vagyok szabad, hogy közben mégis elköteleződött vagyok. Szeretek sétákat tenni a városban, és nosztalgiázni egy olyan kapcsolat gyöngyszemeiről, ami tart! Szeretek vágyódni, és nem megunni. Szeretem hogy izgulok, amikor tudom, hogy hazajön és megölel, szeretem érezni a testem minden kis porcikájában a vágyakozó hiányát, amikor nincs velem. Amikor egyedül alszom.

Imádok a gyerekekkel kajlán botorkálni hazafelé az iskolából, és viccelődni a kanapén henyélés közben. Szeretem, amikor komoly kérdéseket tesznek fel nekem, és tudom, hogy nagyon számít a válaszom. Szeretek moziba menni, és idióta rajzfilmeket nézni mindenféle előítélet nélkül. Szeretek összebújva elaludni a matracon velük, és a kanapén kikötni éjjel, mert már nem férünk el.

Három meg kettő nem mindig öt

Van a három dorkó és a két bakancs.

Ma például csak az én dorkóm magányoskodik az előszobában. A két színes kis dorkó Nagymamázik, az egy piros bakancs jógázik és dolgozik a saját otthonában. Jó ez így. Majd este megölelem a két kis kölköt, holnap meg a férfit, akit szeretek. Megvan az ölelésnek is az ideje. Az én időm pedig ez. Most épp játszom a gondolataimmal, lassan elkezdek valami ebédet főzni magamnak, miközben énekelek és táncolok egy talpalatnyi konyhasarokban. Az egész végül mindig egy tökéletes kör!

Most ez van.

Ez van most!

Magány és egyedüllét, együtt és külön... furcsa szavak ezek. Nem olyan egyértelműek, mint az hogy, három meg kettő, az öt! És van, hogy az élet még a matematika szabályait is megtréfálja!

Ani


További tartalmak a témában:

5
Értékelés: Nincs Átlag: 5 (11 votes)

Hozzászólások

verebedit's picture

Nagyon bátor és őszinte írás

Ani!

Nagyon kevesen vállalják fel így az életüket, ahogy Te teszed: őszintén és szabadon. Az a tapasztalataom, hogy sokan inkább a biztonságot választják és inkább megalkusznak, még akkor is ha szenvednek egy kapcsolatban. Köszönöm a bátorságodat és a nyíltságodat! Gratulálok a blogodhoz, ismét nagyszerű lett. 

Értékelés: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás írása

Tartalom átvétel